În secolul al XVIII-a, „în colaborare cu locuitorii din Abud, în doi ani a fost construit o clasă. Cu o astfel de clasă separată, mai spaţioasă, în 1823, se  mândreau numai trei sate: Corunca, Chibed şi Ghindari.” (Gábor Sipos: Educația publică în Scaunul Mureşdin secolul al XV-lea până în anul 1848, București, 1980, pag. 111.)

Salariile profesorilor au fost asigurate din veniturile în urma terenurilor aflate în custodia bisericii, precum și din produsele agricole și banii credincioșilor. O anumită parte din terenurile administrate de biserică au fost alocate profesorilor.  Cultivarea acestor terenuri agricole li s-a încredințat în bună parte enoriașilor. De obicei aratul și semănatul au fost realizate de ei, dar au întins o mână de ajutor și la recoltarea roadelor. Pe lângă toate acestea elevii plăteau și o taxă de școlarizare. Din amănuntele expuse s-ar părea că activitatea de dascăl din mediul rural era prețuită și respectată, însă nu și în cazul nostru. În anul 1717 chiar în Ghindari a apărut o însemnare, conform căreia “rectorul este acuzat că: >>nu predă<<. El, la rândul său, se apără: >>pentru că nu plătesc<<”. (Gábor Sipos: Educația publică în Scaunul Mureşdin secolul al XV-lea până în anul 1848, București, 1980, pag. 113). Un caz similar a fost întâlnit de asemenea în Ghindari. În memoriile sale Ferenc Balogh, fost preot reformat în Ghindari a amintit că la venirea lui în sat, dascălii se plângeau că nu au fost plătiți, iar Biserica era în imposibilitatea de a-și achita datoriile uriașe. În cele din urmă i-a convins pe dascăli că având în vedere situația dificilă să renunțe la cererile lor. A promis că în viitor așa ceva nu se va mai întâmpla și s-a ținut de cuvânt. Profesorii, care și-au permis, s-au preocupat de noi locuri de muncă pentru a-și suplimenta veniturile.

Dascălul satului era angajat de preot, acesta luând în considerare și dorința comunității. S-a întâmplat ca oamenii din sat să nu fie mulțumiți de munca depusă de profesor, caz în care preotul a fost nevoit să renunțe la acesta și să caute pe altcineva. Dascălii erau schimbați des, fapt atestat  și de următoarele date: între anii 1692-1695 Felfalusi Tamás este învățător în Ghindari, urmat de Köpetzi Mihály, după care, în anul 1700 se întoarce Felfalusi Tamás, dar numai pentru un an. Între anii 1831-1835 și 1840-1850 predă Marusi János. 

Numărul de elevi care frecventau școala era în continuă schimbare: între anii 1748-1749 un număr foarte mic de elevi mergeau cu regularitate la școală. În anul 1788 sunt 28, între 1823-1824 un număr de 65, între 1832-1833 se calculează 81, dar numărul lor scade între anii 1845-1846 la 50. Datele din anul 1896 ilustrează foarte bine schimbările care au avut loc în ultimiii 50 de ani.  Din cei 1856 de suflete care locuiau în Ghindari 329 erau școlari, dintre aceștia 252 erau prezenți zilnic, din care 131 băieți, 121 fete, repetenți 77, din care 43 de băieți și 34 de fete. Nu umblau la școală 69. Dintre școlari 328 erau maghiari, 1 român. (Pallos Albert: Istoria instituțiilor regale de învățământ, Târgu-Mureș, 1896, pagina 231).

În anul școlar 1941-1942 a crescut brusc numărul elevilor care frecventează școala, datorită faptului că în urma semnării Dictatului de la Viena  Transilvania de Nord a fost anexat de Ungaria. Foarte multe familii originare din Ghindari, dar care lucrau în Transilvania de Sud s-au întors în satul natal  cu speranța într-o viață mai bună. Distribuția elevilor pe clasă era următoarea: în clasa I erau 55 de elevi, în clasa a II-a 76, în clasa a III-a 41, în clasa a IV-a 41, în clasa a V-a 27, în clasa a VI-a 30, în clasa a VII-a 20, iar în clasa a VIII-a se numărau 8 elevi. Concominent a  început să prindă contur și organizarea separată a claselor pentru minoritatea rromă, aici fiind 32 de elevi înscriși. În total erau 330 de elevi, aproape dublu față de numărul de elevi înmatriculați în anul 2010.

Anul 1834 a ocupat un loc important în realizarea rețelei școlare din Ghindari. La ședința marcantă din Marosszek (Scaunul Muresușului) guvernatorul care a prezidat ședința i-a reproșat lui Wesselényi Miklós că nu este proprietar în localitate, așadar nu are dreptul de a vorbi. Intervenția aceasta i-a obligat pe liberali la o schimbare. Juristul târgumureșean Dósa Elek, având origini adânc înrădăcinate în Ghindari a realizat un pas important. A condus delegația cumpărătorilor de terenuri la Ghindari, unde din banii colectați aceștia au cumpărat parcele interioare, pe care le-au pus pe numele lui Wesselényi. Dovada de proprietar achiziționată a fost înmânată lui Wesselenyi, care a promis că pe terenul acela  va fi  construit o școală. Mulțumită acțiunii lui Dósa Elek și atitudinii lui Wesselényi Miklós a așezat bazele solide ale unui sistem școlar unic, nemaivăzut în altă parte. În momentul acela Ghindari a devenit  un autentic centru școlar din mediul rural.

 În anul 1844 a fost fondat în cadrul școlii publice prima grădiniță din Scaunul Mureş, iar prima “educatoare” a fost învățătorul Kusztos András.

Progresul (evoluția, dezvoltarea) sa oprit brusc în a doua jumătate a anilor 1930, când școala lui Wesselényi a fost naționalizat. În acei ani, treptat, fiecare clasă maghiară a fost nevoită să părăsească școala înființată de Dósa Elek, de asemenea locuința dascălului, care se afla la intrare, în partea stângă, a fost evacuată. În acel moment Ghindari a oferit un exemplu așezărilor minoritare. La desființarea claselor a ripostat cu clădirea unei școli. Preotul din Ghindari a fost susținut necondiționat de presbiteriu, a primit sprijinul fermierilor bogați, dar a fost ajutat și de oamenii obișnuiți. Au început să colecteze o taxă de școlarizare, cu toate că au existat unele nemulțumiri, în cele din urmă toată lumea a plătit.  Cu ajutor financiar și cu muncă prestată în folosul comunității în doi ani au fost construite două școli publice. Au reușit în continuare instruirea (pregătirea) unei părți dintre elevi în limba maternă. 

În toamna anului 1942 Balogh Ferenc a depus o cerere pentru întemeierea unei școli publice reformate în Ghindari, întrucât erau îndeplinite toate condițiile: exista suficient spațiu și elevi care vroiau să progreseze. (Școala Wesselényi, Școala de fete, Școala Domboldali, Școala Gálkerti).

În primăvara anului 1943 a sosit aprobarea de la minister pentru crearea unei școli publice. Astfel în anul școlar 1943-1944 începe clasa I. Următorul an școlar a debutat în mod obișnuit, în școala publică denumită în această perioadă Gimnaziul Reformat Ghindari a început un an nou. Astfel școala era în curs de dezvoltare, cuprinzând trei clase.

În anul școlar 1947-1948 clasa I a început cu 30 de elevi, numărul de elevi din școala publică depășind un număr de 137 de școlari. Preotul reformat Balogh Ferenc a suplimentat numărul de dascăli necesari din corpul didactic cu profesori absolvenți născuți în Ghindari. Astfel au ajuns în școala publică din Ghindari  Madaras Sándor, Molnár Lajos și Bálint Emil.

În anul 1948 școlile au fost naționalizate , iar o mare parte din bunurile mobile și imobile ale bisericii au ajuns în proprietatea statului. Anii de supraveghere ecleziastică au luat sfârșit.

În anul școlar 1958-1959 a fost introdus și la Ghindari învățământul profesional agricol. Școala profesională de trei ani și-a deschis porțile la 10 ani după naționalizare.  În fiecare s-au pornit noi clase.

De pe așezările distale sau proximale de Ghindari tinerii care și-au dorit o formare profesională au ales calea spre Ghindari. Cu toate acestea Școala Economică care a debutat în anul școlar  1958-1959 după patru ani de existență a fost desființat. Începând cu 15 septembrie 1962 elevii din Școala Economică au fost transferați la Școala Agricolă Târgu-Mureș. Unii dintre elevi au profitat de această oportunitate, alții au rămas pe dinafară.

În anul școlar 1975-1976 a început o specializare de doi ani în prelucrarea lemnului, primii absolvenți au fost un număr de 33 de studenți, dintre care un singur elev era din Ghindari, ceilalți proveneau din Chibed, Abud, Sărăţeni, Solocma, Trei Sate, Vădaş. Ultimii absolvenți ai acestei specializări  au terminat această formă de învățământ în anul școlar 1980-1981, când specializarea de prelucrare a lemnului a fost înlăturată. O mare parte din mașinăriile de specialitate din ateliere au fost mutate la Sângeorgiu de Pădure.

În anul 1979 clădirea în care a  funcționat Școala Gálkerti a fost extinsă cu o aripă nouă. 

 

 
 
 
A XVIII. században „Makfalván az abodiak közreműködésével két év alatt épült fel a classis.” Különálló, tágasabb classissal azonban még 1823-ban is csupán három falu, Koronka, Kibéd és Makfalva büszkélkedhetett.” (Sipos Gábor: Marosszéki népoktatás a XV. századtól 1848-ig, Bukarest, 1980, 111. oldal)
A tanítók fizetését az egyház földjeinek terméséből, valamint a hívek által fizetett terményből és pénzből biztosították. Az egyház földjéből egy bizonyos részt a tanító számára különítettek el. Művelésében a hívek jelentős részt vállaltak. Általában a szántást, vetést ők végezték. Betakarításnál szintén besegítettek a munkálatokba. Mindezek mellett a tanulók tandíjat is fizettek. Úgy tűnhet a felsorolásból, hogy megbecsülést, jólétet biztosított a falusi tanítói állás. Azonban ez nem volt egyáltalán így. 1717-ben épp Makfalváról jegyzik fel, hogy a „A rektort vádolják: Nem tanít; ő azzal védekezik: mert nem fizetnek.” (Sipos Gábor: Marosszéki népoktatás a XV. századtól 1848-ig, Bukarest, 1980, 113. oldal) Egy másik hasonló esettel ugyancsak Makfalván találkozunk. Balogh Ferenc volt makfalvi református lelkész visszaemlékezéseiben arról számolt be, hogy Makfalvára érkezésekor a tanítók arra panaszkodnak, hogy nem kaptak fizetést. Akkorák a tartozások, elmaradások, hogy az egyház képtelen fizetni. Végül a tanárokat ráveszi, hogy a nehéz helyzetre való tekintettel mondjanak le követeléseikről. Ígéretet tesz, hogy az elkövetkezőkben ilyesmi nem fordul elő többet, amit be is tart. A tanárok közül, aki csak teheti, valamilyen munkalehetőség után néz, hogy jövedelmét kiegészítse.
A falusi tanítót a település papja alkalmazta úgy, hogy figyelembe vette a falu közösségének óhaját. Előfordult az is, hogy a falu nem volt elégedett munkájával, lemondott róla, és mást bízott meg. A tanítók gyakran váltották egymást. Erre enged következtetni a Makfalván tanítók helyzete is. 1692-95 között Felfalusi Tamás végzi a tanítói munkát, akit 1695-ben Köpetzi Mihály vált fel, kinek munkáját az 1700-ban visszatért Felfalusi Tamás folytatja, de csak egy évig. Marusi János 1831-35 és 1840 és 1850 között oktat Makfalván. 
Az iskolába járó tanulók száma is folyamatosan változik, 1748-49-ben még csak nagyon kevés tanuló jut el az iskolába. 1788-ban számuk 28. 1823-24-ben számuk már 65, 1832-33-ban 81, 1845-46-ban pedig 50-re csökken. Az 1896-os évből származó adatok már nagyon jól szemléltetik az eltelt 50 év alatt bekövetkezett változásokat. Az 1856 lelket számláló Makfalva iskolásainak száma 329, melyből minden nap 252-en járnak iskolába, ebből 131 fiú, 121 lány, ismétlő 77, ebből 43 fiú, 34 lány. Iskolába nem jár 69. Az iskolába járók közül 328 magyar, 1 román. (Pallós Albert: Marostorda vármegye és Marosvásárhely szabad királyi város népoktatási intézeteinek története, Marosvásárhely, 1896, 231. oldal) Ugrásszerűen megnövekedik az iskolába járó tanulók száma az 1941-42-es tanévben, ami annak köszönhető, hogy a bécsi döntés következtében Észak-Erdély Magyarországhoz kerül. Nagyon sok Dél-Erdélyben munkát vállaló makfalvi család tér haza szülőfalujába a jobb élet reményében. Osztályonkénti tanulómegoszlás a következő: első osztályba 55, második osztályba 76, harmadik osztályba 41, negyedik osztályba 41, ötödik osztályba 27, hatodik osztályba 30, hetedik osztályba 20, míg a nyolcadik osztályba 8 tanuló jár. Beindul a külön rroma tanulókkal való foglalkozás is. Az első osztályba összesen 32-en iratkoznak be. Összesen 330 tanuló. A jelenlegi 2010-es létszámnak majdnem a kétszerese. 
A makfalvi iskolahálózat kiépítésében fontos helyet foglal el az 1834-es év. Marosszék márkális gyűlésén az elnöklő kormánybiztos felrója Wesselényi Miklósnak, hogy, mivel nem marosszéki birtokos, nincs is joga beszélni. Az elnöklő főtiszt fellépése a szabadelvűeket lépésre készteti. A makfalvi gyökerekkel rendelkező marosvásárhelyi jogtudós Dósa Elek ekkor jelentős lépést tesz. Makfalvára vezeti a megvásárolható telket kereső küldöttséget, ahol az összegyűlt pénzből egy beltelket vásárolnak, amit Wesselényi nevére íratnak. 
A tulajdonjogot igazoló vásárlási okiratot átadják Wesselényinek, aki ígéretet tesz, hogy a telekre egy iskolát fog építtetni. Dósa Elek fellépésének, Wesselényi Miklós állásfoglalásának köszönhetően ekkor helyezik szilárd alapra azt az egyedülálló iskolarendszert, amellyel sehol máshol nem találkozunk. Ekkor válik Makfalva igazi vidéki iskolaközponttá. 
1844-ben a Wesselényi népiskola keretében megalapították Marosszék első óvodáját, melynek első „óvónénije” Kusztos András tanító volt.
A fejlődés az 1930-as évek második felében torpan meg, amikor a Wesselényi féle iskolát államosítják. Azokban az években fokozatosan minden magyar osztálynak ki kell költöznie a Dósa Elek által megálmodott iskolából, a tanítói lakást, mely a bejárattól balra volt, szintén ki kellett üríteni. És ekkor Makfalva példát mutat minden kisebbségi településnek. Osztályfelszámolásra iskolaépítéssel válaszol. A makfalvi lelkész mellé, bár vannak ellenkezők is, példásan áll oda a presbitérium, a tehetősebb gazdák és az egyszerű emberek. Szedni kezdik az iskolaadót, és bár egyesek zsörtölődnek, végül mindenki fizet. Pénzzel, közmunkával két év alatt két iskola is felépül. A tanulók egy részét továbbra is sikerül anyanyelven oktatni.
1942 őszén Balogh Ferenc kérelmezi egy református polgári iskola beindítását Makfalván, mivel az iskola beindításához adottak a feltételek: van elég épület és továbbtanulni vágyó gyermek. (Wesselényi iskola, Leányiskola, Domboldali iskola, Gálkerti iskola) 
1943 tavaszán a minisztériumból megérkezik a jóváhágyás a polgári iskola beindítására. Az 1943-44-es iskolai évtől beindul az első osztály.
Az 1945-46-os tanév a szokásos módon kezdődik meg. A polgári iskolában, melynek ekkor a neve Makfalvi Református Gimnázium, újabb évfolyam indul. Így az iskola 3 osztályosra fejlődik.
Az 1947-48-as iskolai évben egy első osztály indul több mint 30 tanulóval. A polgári iskola tanulóinak száma már meghaladja a 137-et. Balogh Ferenc református lelkész frissen végzett makfalvi származású tanárokkal egészíti ki a tantestületet. Így kerül a makfalvi polgári iskolába Madaras Sándor, Molnár Lajos, Bálint Emil.
1948-ban államosítják az iskolákat (Wesselényi Kollégium, Lányiskola, Dombi iskola, Gálkerti iskola), állami tulajdonba kerül az egyház ingó és ingatlan javainak nagy része. A több száz éven át tartó egyházi felügyelet végérvényesen megszűnik.
Az 1958-59-es tanévben Makfalván is megindul a mezőgazdasági szakoktatás. A 3 éves szakiskola 10 évvel az államosítás után nyitja meg kapuját. Évről évre újabb osztályok indulnak. A távolabbi és közelebbi településekről újból Makfalvára igyekeznek a szakiskolai oktatást igénylő fiatalok. Azonban az 1958–59–ben induló Gazdasági Iskola 4 évi fennállás után megszűnik. 1962. szeptember 15-től a Gazdasági Iskola tanulóit a Marosvásárhelyi Mezőgazdasági Iskolába helyezték át. A tanulók egy része élt ezzel a lehetőséggel, mások kimaradtak. 
Az 1975-76-os tanévben 2 éves fafeldolgozás szak indul. 33-an vannak az első végzősök, akik közül csak egy tanuló makfalvi, a többiek Kibédről, Székelyabodból, Sóváradról, Szolokmából, Hármasfaluból, Vadasdról érkeznek. Ennek a szaknak az utolsó végzős évfolyama az 1980-81-es tanévben fejezi be tanulmányait, amikor a fafeldolgozó szak megszűnik. A szakműhely gépeinek nagy részét Erdőszentgyörgyre viszik. 
1979-ben a Gálkerti iskolát egy új épületszárnnyal bővítik ki. 
2000-ben az iskola felvette Wesselényi Miklós nevét.A makfalvi oktatás kezdetei a XVII. század első felére nyúlnak vissza. 1631-től már ismerjük a tanítók névsorát, amely Illyés Andrással kezdődik, aki 1631 és 1643 között tanított Makfalván. 
A XVIII. században „Makfalván az abodiak közreműködésével két év alatt épült fel a classis.” Különálló, tágasabb classissal azonban még 1823-ban is csupán három falu, Koronka, Kibéd és Makfalva büszkélkedhetett.” (Sipos Gábor: Marosszéki népoktatás a XV. századtól 1848-ig, Bukarest, 1980, 111. oldal)
A tanítók fizetését az egyház földjeinek terméséből, valamint a hívek által fizetett terményből és pénzből biztosították. Az egyház földjéből egy bizonyos részt a tanító számára különítettek el. Művelésében a hívek jelentős részt vállaltak. Általában a szántást, vetést ők végezték. Betakarításnál szintén besegítettek a munkálatokba. Mindezek mellett a tanulók tandíjat is fizettek. Úgy tűnhet a felsorolásból, hogy megbecsülést, jólétet biztosított a falusi tanítói állás. Azonban ez nem volt egyáltalán így. 1717-ben épp Makfalváról jegyzik fel, hogy a „A rektort vádolják: Nem tanít; ő azzal védekezik: mert nem fizetnek.” (Sipos Gábor: Marosszéki népoktatás a XV. századtól 1848-ig, Bukarest, 1980, 113. oldal) Egy másik hasonló esettel ugyancsak Makfalván találkozunk. Balogh Ferenc volt makfalvi református lelkész visszaemlékezéseiben arról számolt be, hogy Makfalvára érkezésekor a tanítók arra panaszkodnak, hogy nem kaptak fizetést. Akkorák a tartozások, elmaradások, hogy az egyház képtelen fizetni. Végül a tanárokat ráveszi, hogy a nehéz helyzetre való tekintettel mondjanak le követeléseikről. Ígéretet tesz, hogy az elkövetkezőkben ilyesmi nem fordul elő többet, amit be is tart. A tanárok közül, aki csak teheti, valamilyen munkalehetőség után néz, hogy jövedelmét kiegészítse.
A falusi tanítót a település papja alkalmazta úgy, hogy figyelembe vette a falu közösségének óhaját. Előfordult az is, hogy a falu nem volt elégedett munkájával, lemondott róla, és mást bízott meg. A tanítók gyakran váltották egymást. Erre enged következtetni a Makfalván tanítók helyzete is. 1692-95 között Felfalusi Tamás végzi a tanítói munkát, akit 1695-ben Köpetzi Mihály vált fel, kinek munkáját az 1700-ban visszatért Felfalusi Tamás folytatja, de csak egy évig. Marusi János 1831-35 és 1840 és 1850 között oktat Makfalván. 
Az iskolába járó tanulók száma is folyamatosan változik, 1748-49-ben még csak nagyon kevés tanuló jut el az iskolába. 1788-ban számuk 28. 1823-24-ben számuk már 65, 1832-33-ban 81, 1845-46-ban pedig 50-re csökken. Az 1896-os évből származó adatok már nagyon jól szemléltetik az eltelt 50 év alatt bekövetkezett változásokat. Az 1856 lelket számláló Makfalva iskolásainak száma 329, melyből minden nap 252-en járnak iskolába, ebből 131 fiú, 121 lány, ismétlő 77, ebből 43 fiú, 34 lány. Iskolába nem jár 69. Az iskolába járók közül 328 magyar, 1 román. (Pallós Albert: Marostorda vármegye és Marosvásárhely szabad királyi város népoktatási intézeteinek története, Marosvásárhely, 1896, 231. oldal) Ugrásszerűen megnövekedik az iskolába járó tanulók száma az 1941-42-es tanévben, ami annak köszönhető, hogy a bécsi döntés következtében Észak-Erdély Magyarországhoz kerül. Nagyon sok Dél-Erdélyben munkát vállaló makfalvi család tér haza szülőfalujába a jobb élet reményében. Osztályonkénti tanulómegoszlás a következő: első osztályba 55, második osztályba 76, harmadik osztályba 41, negyedik osztályba 41, ötödik osztályba 27, hatodik osztályba 30, hetedik osztályba 20, míg a nyolcadik osztályba 8 tanuló jár. Beindul a külön rroma tanulókkal való foglalkozás is. Az első osztályba összesen 32-en iratkoznak be. Összesen 330 tanuló. A jelenlegi 2010-es létszámnak majdnem a kétszerese. 
A makfalvi iskolahálózat kiépítésében fontos helyet foglal el az 1834-es év. Marosszék márkális gyűlésén az elnöklő kormánybiztos felrója Wesselényi Miklósnak, hogy, mivel nem marosszéki birtokos, nincs is joga beszélni. Az elnöklő főtiszt fellépése a szabadelvűeket lépésre készteti. A makfalvi gyökerekkel rendelkező marosvásárhelyi jogtudós Dósa Elek ekkor jelentős lépést tesz. Makfalvára vezeti a megvásárolható telket kereső küldöttséget, ahol az összegyűlt pénzből egy beltelket vásárolnak, amit Wesselényi nevére íratnak. 
A tulajdonjogot igazoló vásárlási okiratot átadják Wesselényinek, aki ígéretet tesz, hogy a telekre egy iskolát fog építtetni. Dósa Elek fellépésének, Wesselényi Miklós állásfoglalásának köszönhetően ekkor helyezik szilárd alapra azt az egyedülálló iskolarendszert, amellyel sehol máshol nem találkozunk. Ekkor válik Makfalva igazi vidéki iskolaközponttá. 
1844-ben a Wesselényi népiskola keretében megalapították Marosszék első óvodáját, melynek első „óvónénije” Kusztos András tanító volt.
A fejlődés az 1930-as évek második felében torpan meg, amikor a Wesselényi féle iskolát államosítják. Azokban az években fokozatosan minden magyar osztálynak ki kell költöznie a Dósa Elek által megálmodott iskolából, a tanítói lakást, mely a bejárattól balra volt, szintén ki kellett üríteni. És ekkor Makfalva példát mutat minden kisebbségi településnek. Osztályfelszámolásra iskolaépítéssel válaszol. A makfalvi lelkész mellé, bár vannak ellenkezők is, példásan áll oda a presbitérium, a tehetősebb gazdák és az egyszerű emberek. Szedni kezdik az iskolaadót, és bár egyesek zsörtölődnek, végül mindenki fizet. Pénzzel, közmunkával két év alatt két iskola is felépül. A tanulók egy részét továbbra is sikerül anyanyelven oktatni.
1942 őszén Balogh Ferenc kérelmezi egy református polgári iskola beindítását Makfalván, mivel az iskola beindításához adottak a feltételek: van elég épület és továbbtanulni vágyó gyermek. (Wesselényi iskola, Leányiskola, Domboldali iskola, Gálkerti iskola) 
1943 tavaszán a minisztériumból megérkezik a jóváhágyás a polgári iskola beindítására. Az 1943-44-es iskolai évtől beindul az első osztály.
Az 1945-46-os tanév a szokásos módon kezdődik meg. A polgári iskolában, melynek ekkor a neve Makfalvi Református Gimnázium, újabb évfolyam indul. Így az iskola 3 osztályosra fejlődik.
Az 1947-48-as iskolai évben egy első osztály indul több mint 30 tanulóval. A polgári iskola tanulóinak száma már meghaladja a 137-et. Balogh Ferenc református lelkész frissen végzett makfalvi származású tanárokkal egészíti ki a tantestületet. Így kerül a makfalvi polgári iskolába Madaras Sándor, Molnár Lajos, Bálint Emil.
1948-ban államosítják az iskolákat (Wesselényi Kollégium, Lányiskola, Dombi iskola, Gálkerti iskola), állami tulajdonba kerül az egyház ingó és ingatlan javainak nagy része. A több száz éven át tartó egyházi felügyelet végérvényesen megszűnik.
Az 1958-59-es tanévben Makfalván is megindul a mezőgazdasági szakoktatás. A 3 éves szakiskola 10 évvel az államosítás után nyitja meg kapuját. Évről évre újabb osztályok indulnak. A távolabbi és közelebbi településekről újból Makfalvára igyekeznek a szakiskolai oktatást igénylő fiatalok. Azonban az 1958–59–ben induló Gazdasági Iskola 4 évi fennállás után megszűnik. 1962. szeptember 15-től a Gazdasági Iskola tanulóit a Marosvásárhelyi Mezőgazdasági Iskolába helyezték át. A tanulók egy része élt ezzel a lehetőséggel, mások kimaradtak. 
Az 1975-76-os tanévben 2 éves fafeldolgozás szak indul. 33-an vannak az első végzősök, akik közül csak egy tanuló makfalvi, a többiek Kibédről, Székelyabodból, Sóváradról, Szolokmából, Hármasfaluból, Vadasdról érkeznek. Ennek a szaknak az utolsó végzős évfolyama az 1980-81-es tanévben fejezi be tanulmányait, amikor a fafeldolgozó szak megszűnik. A szakműhely gépeinek nagy részét Erdőszentgyörgyre viszik. 
1979-ben a Gálkerti iskolát egy új épületszárnnyal bővítik ki. 
2000-ben az iskola felvette Wesselényi Miklós nevét.
2000-ben az iskola felvette Wesselényi Miklós nevét. kezdetei a XVII. század első felére nyúlnak vissza. 1631-től már ismerjük a tanítók névsorát, amely Illyés Andrással kezdődik, aki 1631 és 1643 között tanított Makfalván. 
A XVIII. században „Makfalván az abodiak közreműködésével két év alatt épült fel a classis.” Különálló, tágasabb classissal azonban még 1823-ban is csupán három falu, Koronka, Kibéd és Makfalva büszkélkedhetett.” (Sipos Gábor: Marosszéki népoktatás a XV. századtól 1848-ig, Bukarest, 1980, 111. oldal)
A tanítók fizetését az egyház földjeinek terméséből, valamint a hívek által fizetett terményből és pénzből biztosították. Az egyház földjéből egy bizonyos részt a tanító számára különítettek el. Művelésében a hívek jelentős részt vállaltak. Általában a szántást, vetést ők végezték. Betakarításnál szintén besegítettek a munkálatokba. Mindezek mellett a tanulók tandíjat is fizettek. Úgy tűnhet a felsorolásból, hogy megbecsülést, jólétet biztosított a falusi tanítói állás. Azonban ez nem volt egyáltalán így. 1717-ben épp Makfalváról jegyzik fel, hogy a „A rektort vádolják: Nem tanít; ő azzal védekezik: mert nem fizetnek.” (Sipos Gábor: Marosszéki népoktatás a XV. századtól 1848-ig, Bukarest, 1980, 113. oldal) Egy másik hasonló esettel ugyancsak Makfalván találkozunk. Balogh Ferenc volt makfalvi református lelkész visszaemlékezéseiben arról számolt be, hogy Makfalvára érkezésekor a tanítók arra panaszkodnak, hogy nem kaptak fizetést. Akkorák a tartozások, elmaradások, hogy az egyház képtelen fizetni. Végül a tanárokat ráveszi, hogy a nehéz helyzetre való tekintettel mondjanak le követeléseikről. Ígéretet tesz, hogy az elkövetkezőkben ilyesmi nem fordul elő többet, amit be is tart. A tanárok közül, aki csak teheti, valamilyen munkalehetőség után néz, hogy jövedelmét kiegészítse.
A falusi tanítót a település papja alkalmazta úgy, hogy figyelembe vette a falu közösségének óhaját. Előfordult az is, hogy a falu nem volt elégedett munkájával, lemondott róla, és mást bízott meg. A tanítók gyakran váltották egymást. Erre enged következtetni a Makfalván tanítók helyzete is. 1692-95 között Felfalusi Tamás végzi a tanítói munkát, akit 1695-ben Köpetzi Mihály vált fel, kinek munkáját az 1700-ban visszatért Felfalusi Tamás folytatja, de csak egy évig. Marusi János 1831-35 és 1840 és 1850 között oktat Makfalván. 
Az iskolába járó tanulók száma is folyamatosan változik, 1748-49-ben még csak nagyon kevés tanuló jut el az iskolába. 1788-ban számuk 28. 1823-24-ben számuk már 65, 1832-33-ban 81, 1845-46-ban pedig 50-re csökken. Az 1896-os évből származó adatok már nagyon jól szemléltetik az eltelt 50 év alatt bekövetkezett változásokat. Az 1856 lelket számláló Makfalva iskolásainak száma 329, melyből minden nap 252-en járnak iskolába, ebből 131 fiú, 121 lány, ismétlő 77, ebből 43 fiú, 34 lány. Iskolába nem jár 69. Az iskolába járók közül 328 magyar, 1 román. (Pallós Albert: Marostorda vármegye és Marosvásárhely szabad királyi város népoktatási intézeteinek története, Marosvásárhely, 1896, 231. oldal) Ugrásszerűen megnövekedik az iskolába járó tanulók száma az 1941-42-es tanévben, ami annak köszönhető, hogy a bécsi döntés következtében Észak-Erdély Magyarországhoz kerül. Nagyon sok Dél-Erdélyben munkát vállaló makfalvi család tér haza szülőfalujába a jobb élet reményében. Osztályonkénti tanulómegoszlás a következő: első osztályba 55, második osztályba 76, harmadik osztályba 41, negyedik osztályba 41, ötödik osztályba 27, hatodik osztályba 30, hetedik osztályba 20, míg a nyolcadik osztályba 8 tanuló jár. Beindul a külön rroma tanulókkal való foglalkozás is. Az első osztályba összesen 32-en iratkoznak be. Összesen 330 tanuló. A jelenlegi 2010-es létszámnak majdnem a kétszerese. 
A makfalvi iskolahálózat kiépítésében fontos helyet foglal el az 1834-es év. Marosszék márkális gyűlésén az elnöklő kormánybiztos felrója Wesselényi Miklósnak, hogy, mivel nem marosszéki birtokos, nincs is joga beszélni. Az elnöklő főtiszt fellépése a szabadelvűeket lépésre készteti. A makfalvi gyökerekkel rendelkező marosvásárhelyi jogtudós Dósa Elek ekkor jelentős lépést tesz. Makfalvára vezeti a megvásárolható telket kereső küldöttséget, ahol az összegyűlt pénzből egy beltelket vásárolnak, amit Wesselényi nevére íratnak. 
A tulajdonjogot igazoló vásárlási okiratot átadják Wesselényinek, aki ígéretet tesz, hogy a telekre egy iskolát fog építtetni. Dósa Elek fellépésének, Wesselényi Miklós állásfoglalásának köszönhetően ekkor helyezik szilárd alapra azt az egyedülálló iskolarendszert, amellyel sehol máshol nem találkozunk. Ekkor válik Makfalva igazi vidéki iskolaközponttá. 
1844-ben a Wesselényi népiskola keretében megalapították Marosszék első óvodáját, melynek első „óvónénije” Kusztos András tanító volt.
A fejlődés az 1930-as évek második felében torpan meg, amikor a Wesselényi féle iskolát államosítják. Azokban az években fokozatosan minden magyar osztálynak ki kell költöznie a Dósa Elek által megálmodott iskolából, a tanítói lakást, mely a bejárattól balra volt, szintén ki kellett üríteni. És ekkor Makfalva példát mutat minden kisebbségi településnek. Osztályfelszámolásra iskolaépítéssel válaszol. A makfalvi lelkész mellé, bár vannak ellenkezők is, példásan áll oda a presbitérium, a tehetősebb gazdák és az egyszerű emberek. Szedni kezdik az iskolaadót, és bár egyesek zsörtölődnek, végül mindenki fizet. Pénzzel, közmunkával két év alatt két iskola is felépül. A tanulók egy részét továbbra is sikerül anyanyelven oktatni.
1942 őszén Balogh Ferenc kérelmezi egy református polgári iskola beindítását Makfalván, mivel az iskola beindításához adottak a feltételek: van elég épület és továbbtanulni vágyó gyermek. (Wesselényi iskola, Leányiskola, Domboldali iskola, Gálkerti iskola) 
1943 tavaszán a minisztériumból megérkezik a jóváhágyás a polgári iskola beindítására. Az 1943-44-es iskolai évtől beindul az első osztály.
Az 1945-46-os tanév a szokásos módon kezdődik meg. A polgári iskolában, melynek ekkor a neve Makfalvi Református Gimnázium, újabb évfolyam indul. Így az iskola 3 osztályosra fejlődik.
Az 1947-48-as iskolai évben egy első osztály indul több mint 30 tanulóval. A polgári iskola tanulóinak száma már meghaladja a 137-et. Balogh Ferenc református lelkész frissen végzett makfalvi származású tanárokkal egészíti ki a tantestületet. Így kerül a makfalvi polgári iskolába Madaras Sándor, Molnár Lajos, Bálint Emil.
1948-ban államosítják az iskolákat (Wesselényi Kollégium, Lányiskola, Dombi iskola, Gálkerti iskola), állami tulajdonba kerül az egyház ingó és ingatlan javainak nagy része. A több száz éven át tartó egyházi felügyelet végérvényesen megszűnik.
Az 1958-59-es tanévben Makfalván is megindul a mezőgazdasági szakoktatás. A 3 éves szakiskola 10 évvel az államosítás után nyitja meg kapuját. Évről évre újabb osztályok indulnak. A távolabbi és közelebbi településekről újból Makfalvára igyekeznek a szakiskolai oktatást igénylő fiatalok. Azonban az 1958–59–ben induló Gazdasági Iskola 4 évi fennállás után megszűnik. 1962. szeptember 15-től a Gazdasági Iskola tanulóit a Marosvásárhelyi Mezőgazdasági Iskolába helyezték át. A tanulók egy része élt ezzel a lehetőséggel, mások kimaradtak. 
Az 1975-76-os tanévben 2 éves fafeldolgozás szak indul. 33-an vannak az első végzősök, akik közül csak egy tanuló makfalvi, a többiek Kibédről, Székelyabodból, Sóváradról, Szolokmából, Hármasfaluból, Vadasdról érkeznek. Ennek a szaknak az utolsó végzős évfolyama az 1980-81-es tanévben fejezi be tanulmányait, amikor a fafeldolgozó szak megszűnik. A szakműhely gépeinek nagy részét Erdőszentgyörgyre viszik. 
1979-ben a Gálkerti iskolát egy új épületszárnnyal bővítik ki. 
2000-ben az iskola felvette Wesselényi Miklós nevét.
Iskolánk életéből